Oblomova elmélkedése az egyoldalú szerelemről

Oblomova elmélkedése az egyoldalú szerelemről

Monomániák és fixációk szövedékén
át látom magam, ahogy szeretném, hogy
te láss, pedig tudom, hogy csak odaképzellek,
és rögeszmésen szeretném hinni, hiszem,
materializállak a levegőből.
Azok a fellógatott petúniák a cserépben,
a fojtogató illatuk, a szőlőszemek körül döngő legyek
a lugasban, ha mindez a reflektálatlan flóra
át tudott alakulni tisztán fogalmivá,
megszállottságom, tudom, nem meggyőződés,
hanem megszállottság, szóval a megszállottságom
kirajzolta érvrendszerré, ami, tudom,
téboly, sokszor gusztustalanul görcsös, mégis tudott kapni
egy más jelentést a puszta tárgy, egy teljességgel
indokolatlan mögöttest, akkor – íme, az őrültek logikája -,
akkor igen, meg kell valósulnod, fantom.

Ki kell feszülnöd a mellkasom fölé, és rebegni,
hogy te vagy a valóság, beismerni és esedezni,
elcsúszni a nyálon, ami a szád sarkából csöppen ki
sírás közben, mert ennyire meg kell alázkodnod azért,
hogy én maradtam az egyetlen, aki igazolhatja,
nem érdemtelenül létezel.

Reszkető ujjakkal kell végigsimítanod az arcomon, a nyakamon,
hogy te vagy a valóság, és összezúzódni annak súlya
alatt, hogy ezt eddig nem ismerted el, egyben meghatni engem,
hogy felfogjalak, mert a saját testedet sem bírod el,
hogyan is bírnád, ha én leheltem beléd azt az életed,
amit talán nem is akartál.

Varjak tépázta ég alatt burkolózva a hidegbe a lecsupaszított
verandán, ugyanazon, de már semmi sem függönyöz el,
sem ágak, sem növényzet – néhány kormos belű, fonnyadt
paradicsom csüng a konyhakerti ágyásban, távolabb
kékesen sejlik fel egy erdő, a tölgyek közt kergetőző szelek
hozzák a hírt, hogy elveszítettelek – így jár az, aki
engedély nélkül ruház fel élettel egy rideg elméletet.
Szóbeszéd voltál, vád és rágalom – eltékozoltál
egy egész birtokot. Neved elhagyva, az erdők mélyén
rongyokba csomagolt, dorbézolástól elgyötört
tested, nem te, csak az bolyong.
Fosztóképzőket suttogok szótövek nélkül,
hogy nyelvet adjak a szájba, ami volt.