Ne perlekedjünk! Beszélgetés Lengyel Jánossal

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
„Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt”

                                             Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                Míg meg nem feszít az ébredés.”

           Riportomban beszélgetőtársam segítségével, szeretném megmutatni, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem készítettem riportot, aki író, költő, újságíró, de személy- és vagyonőrként keresi a kenyerét, illetve még kertészként is – a maradék szabadidejében. Beszélgetőtársam Lengyel János, fogadják/ fogadjátok szeretettel!

Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?
  1973. június huszadikán születtem, Kárpátalján,  Beregszász városában, ami akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre, azt nehezen tudom megválaszolni. (Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon.) – Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.

 Barátomtól, Nagy Imrétől, a Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?     

 Dühből.
 
Jól értettem?
Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok.

Akkor tehát Téged felbérelhetnélek, hogy megvédj a rossz emberektől?
 Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.

És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, ami Neked, hogy harminchat évesen felvettek a Magyar Írószövetségbe, most pedig 46 évesen nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságban, irodalmi folyóiratban publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy; 2012-ben megkaptad a Független Újságírók Szövetsége Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…
Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.

Akkor nem írnál?
Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á – azt mondtam –, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán – ahogy mondják, a téma az utcán hever –, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.

Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?
Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor a barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem megtörtént. Azt vettem észre, hogy elhitték.

 A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     
Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.        

A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?
Természetesen olvasással, írással, író-olvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás, a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és a tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 

Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik.  
Az írásra mindig szakítok időt.
Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.

  Nem provokációnak szánom, de ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Mit gondolsz erről?
Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni.  Sajnos azt tapasztalom, hogy ideológiai, vagy párthovatartozástól függetlenül, a magyarországi lapok az igazságot hátérbe szorítják a megrendelők érdekeinek kiszolgálása miatt.

 Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék, hiszen Magyarországon a jövedelmem nagy része lakbérre ment el.  És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Sokan nehezményezték, hogy miért öltem meg Mitracsek urat, a legismertebb főhősömet, ezért az olvasók kedvéért, hogy feltámasztom poraiból hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia.

Mint említettem,  olykor kertészkedem jobb módúaknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.

 A Hetedikben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életutadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált mesterlövész terít le.   
Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti. Ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem.
Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.  
Sajnos nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha magvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyes tál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad Isten, Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok.A Hunyadi család támogatásával jelentettem meg az aforizma gyűjteményt magán kiadásban.

Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz, belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy, hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostohaapám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.

  Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.

  Hja, kérem! Mindig a szerkesztőnek van igaza…
  Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.

 Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészkedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon is csak kevés író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                 

 Mit jelent Neked – Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja –, hogy nevezzem ezt a vidéket?
Szülőföldem neve Kárpátalja. Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek.

A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.

 Mesélj szülővárosodról. Mit jelent Neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
Odaköt minden gyerek és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.

   A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel. Csak remélhetjük, hogy az új elnök és pártja nem követi ezt a politikát, és rádöbbennek, ha igazán Európához akarnak tartozni, gyökeres változásokra lesz szükség.

  Nem lehet tömegesen ellenállni és tiltakozni?     
  Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani.  

Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
Hogyne. A kormánypártok jóvoltából, Bocskor Anna személyében az Európai Parlamentben van kárpátaljai képviselő, aki rendszeresen tesz jelentést, szóba hozza az ukrajnai helyzetet minden téren tájékoztatja mind a képviselőket, mind a Bizottságot, mind a Tanácsot. Sajnos ennek kevés foganatja van, a brüsszeli bürokratákat nem érdekli az európai őshonos kisebbségek sorsa, sokkal inkább foglalkoznak a kontinenst elárasztó muzulmán tömeg jogaival. Az EU bizottsága például, csak hat évi pereskedés után, mivel az Európai Bíróságon elvesztette a pert, volt hajlandó foglalkozni az EU-ban élő, mintegy 50 millió főt kitevő kisebbségben élő nemzetiségek ügyével. Ahhoz, hogy a parlamentben egyáltalán tárgyalják a témát, egymillió aláírására lenne szükség.
De hagyjuk is ezt a témát, mert a folytatása messze vezetne!

 Magyarországon ismerik Kárpátalját?
  Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve –, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély – zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.

 Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.

Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem.  

 Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
  Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont – itthon oroszul nem beszélsz!

 Kialakult benned a kettős tudat?
  Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?

 Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajnában sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetuni