Francis Scott Key Fitzgerald
Katalógus cédulák
Francis Scott Key Fitzgerald
Scotty természetesen jól tudta Ernestről, hogy ha nem is hithű,
de keresztény, mégis úgy utálta, akárha zsidó lenne.
Szószátyár. Nem rendít meg – mondta korábban róla Hemingway
Zelmának egy párizsi, rúzsos ajkú hajnalon Gertrud Steintől jövet,
majd békítőn, sietve hozzátette: bár kétségkívül szórakoztató.
A lázas Európában pöffedten punnyadó magyari ifjakra akkoriban
még ennyire sem hathatott, átélhetetlennek bizonyult
mind az amerikai álom, mind a kiábrándulás abból,
a Nagy Gatsby és az édes reményekkel teli ifjúság bukása,
a whiskymámoros alkoholizmus a szesztilalom alatt,
az elveszett nemzedék, a száguldás-mámor, az egész jazz-korszak.
Bezzeg, ha hajlandók lettek volna Scottyval elsétálni New Yersey-be,
láthatták volna, ahogy a régi kúriák napfényben úszó,
tágas tornácain még mindig szelíden ringatóznak a függőágyak
a sárga port kavaró gyönge viktoriánus szélben.
Ott, ahol éppen akkoriban azért kezdik el azokat a hosszú, lapos,
agyonkrómozottan csillogó automobilokat gyártani,
hogy a milliomos apukák meglephessék velük
a 18. születésnapjukra ébredő másnapos fiacskájukat,
míg a háttérben fonográflemezről (bakelit) szól
a Ractus Muldoon Savannah Band felvétele,
velük dúdolhatják, „a minap, álmomban, Memphisben jártam”.
Pedig a Kertész (Curtis) fiúk már beléptek azon a hollywoodi forgóajtón,
s az első milliócskájukból befizették a legtöbb hasznot hozott
forgatókönyvírójukat egy pszichoterápiával összekapcsolt elvonókúrára,
ahol legalább annyira drótonrángathatóvá lúgozzák a lelkét,
hogy megírhassa róluk az utolsó filmgyári cézár történetét.