Egy kérdező emlékei - 7., befejező rész

EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI

Írta: Szecsődy Péter

hetedik, befejező rész

XXII.

A kérdező kedvesével töltötte a ragyogó nyári napot. A strandon hevertek, meghitten beszélgettek ezer apróságról. Amikor elfogytak közös gondolataik, a kérdező Julius Ceasar emlékiratait olvasta a szép, fekete asszonynak, akit a férfiak itt is éppúgy megbámultak, mint a belvárosban, felöltözve. „Téged meg a nők lesnek, csak kevésbé nyíltan”, kedveskedett neki szerelme. A kérdező ezt nem hitte, de jól esett neki, ahogy most ez az együttlét is olyan harmonikus volt és szeretettel teli, mint egy gömb, amelyet markunkba szoríthatunk, teljes felületén érinthetünk.

Majdnem alkonyatig maradtak, a kérdező új beosztottat várt első ívvel a lakására koraestére. Egy óra lesz az egész, aztán mehet felfalni a remek vacsorát, amit, amíg ő dolgozik, „szívecskéje” saját otthonában elkészít.

Lehúzott ablakokkal hagyhatták az autót – mindenki így tett a parkolóban – ezért szinte borzongtak, amikor beültek. Kába szomorúság vett rajtuk erőt, a Nap kiszívta az erejüket. Aztán hosszú, forró csókkal búcsúztak a kocsiban. „Siess nagyon, édesem”, hajolt le a kedves, miután kiszállt. Jó volt utána nézni, karcsú derekára, kerek csípőjére, hosszú combjára, formás bokájára.

Az új kérdező már a kapuban várta. Magas, mégis tömzsi, szomorú szemű lány volt. Mint egy lakásban tartott komondor. A kanapéra is úgy ült le, mint egy méretei ellenére is kecses állat. Simogatásra és szidásra egyaránt felkészülve hallgatta az eligazító szöveget és munkájának kritikáját. Amikor elkészültek, beszélgetni kezdtek, a kérdezőnek nem volt szíve elküldeni, ő meg nem mutatott hajlandóságot, hogy felálljon. „Nekem lassan készülődnöm kell”, elégelte meg végül a kérdező. „Azért beszélgethetünk”, tette hozzá ijedten, s kiment a fürdőszobába borotválkozni. Nyitva hagyta az ajtót, hiszen csak derékig vetkőzött le, emelt hangon beszélgettek, míg habot kent az arcára és lehúzta a szőrt. Közben érezte a hátán a lány tekintetét. Kellemes volt. Még tett-vett egy keveset, mielőtt újra felöltözött.

„Elvihetlek valameddig?” kérdezte. A lány lemondóan bólintott. Beültek az autóba, jobbra, jobbra, balra, jobbra, aztán megálltak egy parknál. A lány némán gubbasztott, látszott, hogy nem akaródzik neki kiszállni. A kérdező fecsegett, nem is tudta, hol van, és mit mond. Közben rájuk sötétedett, s a homály oldottabbá tette a hangulatot. A monológ lassan beszélgetéssé alakult át. Valahogy összeért a válluk, aztán a szájuk is, kavargó, színes, lélegzetelállító álom volt az egész. Néha a kérdezőben lidérces képek fordultak meg, tudta, hogy valahol rossz érzések, aggodalmak között keresi valaki, aki nem indulhat el felkutatni őt, de a kellemetlen sugallatok hamar elmúltak és annál édesebb volt a következő csók. Egy dolog át-átsuhant az elméjén. Visszamehettek volna a lakásába, hogy egymáséi lehessenek. Ezt nem akarta, túl sok lett volna. Úgy érezte, egy vastag fát fűrészel, s azt élvezi, hogy a sudár törzs már régen dacol a fizika törvényeivel: el kellett volna dőlnie, de még áll. Állni fog talán a következő meg az azután következő húzás után is. Ha pedig teljesen keresztülvágja, s akkor sem hullik a porba, az lesz a csoda, amit – ahogy a kérdező képzelte – igazi szerelemnek hívnak. Ez a kép azonban csak egy villanás volt az izgalom és vágy levegőt kapkodó mámorában, egy fodrocska visszfénye a lemenő nap fényében tükröződő vízen.

Most azonban egyszerre csak hajnalodni kezdett. Ahogy a sötétség megrészegítette, a fény kijózanította őket, a kérdezőt mindenképpen. Visszaült a helyére, már csak azt várta, hogy a lány kiszálljon, ő pedig elmehessen kedveséhez, akinek majd azt hazudja, hogy elaludt, vagy valaki fiúismerőse felhívta, hogy nagy bajban van, mondjuk szerelmi bánatában öngyilkos akar lenni, és vigasztalni kellett egész éjszaka.

A lány elbúcsúzott, kiszállt az autóból, nehéz léptekkel eltűnt a park bokrai mögött. A kérdező indított, de még mindig a lehető legjobb megoldást kereste. Ám az agya lassacskán kiürült, szégyent és émelygést érzett. Megállt kedvesének háza előtt, automatikusan bezárta az ajtókat, felnézett, s látta a konyhaablakon lebbenni a leeresztett függönyt.

„Nem én kellek nekik, egyszerűen főnök-szagom van”, gondolta keserűen. Egy pillanatra megállt a bejárati ajtó előtt, töprengett, hogy ne forduljon-e vissza, de aztán csöngetett és elhatározta, hogy nem fog hazudni, akármi lesz is.

A zongoraművész leütötte az utolsó akkordot, s a kitörő tapsviharban fürödve állt fel. A közönség vele emelkedett a széksorokból, majdnem minden szem könnyektől és az átélt csoda gyönyörűségétől ragyogott. Nem fájtak az összeütött tenyerek, nem szorított a lakkcipő, nem fojtott a kihízott ruha vagy zakó. A lelkesedés nagyobb fénnyel ragyogott, mint fent a kristálycsillárok. A mester – fiatal arcán verejték csillogott – leeresztett karral bámulta az érzelmi vihart, amit keltett. Még valamit szeretett volna adni ezeknek a nagyszerű embereknek, akikkel a zongora által egyesült a lelke. Ott állt, csak ő volt, még a tárcáját is az öltözőben hagyta, a pénzét sem szórhatta közéjük. Kigombolta a frakkját, közéjük dobta volna, de hát ezek nem vadállatok, hanem Chopin-től, Bartóktól, Rachmaninovtól föllelkesült emberek, akik éveket töltöttek azzal, hogy egyre kifinomultabbak legyenek. Mit adhatna nekik ő, aki mára már eljátszott mindent, ami a lelkében volt? Kigombolta a nadrágját.

XXIII.

Pezsgett az ország akkoriban. Érezni lehetett a változások szelét, de tudni még nem, hiszen nem volt forradalmi helyzet, békésen, bár döcögősen növekedett minden.

Egy téli napon a kérdezőt megkérte a főnöke, hogy utaznának le délnyugatra, ahol a megyei titkár felesége helyi közvélemény-kutató intézményt létesítene. Nagyúr volt a megyei titkár, és asszonya sem akárki. Meg hát kevéske pénzmag is kinézett a dologból, menni kellett.

Annyira, hogy az Intézet igazgató-helyettese (gyakorlatilag főnöke) is leszáguldott, de útközben hóvihar kapta el, és kergette árokba az autóját. A kisfőnök és a kérdező a rossz hír ellenére szintén indulni készült.

Már sötétedett, amikor nekivágtak. A kérdező teletankolta a Trabantot, mert az már a tartalék csapon kapta az üzemanyagot. Bizony, abban a négykerekű motorkerékpárban nem volt szintmérő a műszerfalon! És nekivágtak a kétszáz kilométeres útnak.

Alig hagyták el a fővárost, amikor hullani kezdett a hó. A világ feketés fehérré vált, s a táncoló pelyhek között úgy haladtak, mintha hipertér-ugrásban vennének részt.

A hó ellepte az utat, nem volt záró- vagy felezővonal, a szélét is csak sejteni lehetett az egyre sűrűsödő pehely-viháncolásban. De ők száguldottak, azaz kocogtak rendületlenül, a szembe forgalom szinte teljesen megszűnt, nem is előzte őket, de mögöttük sem kullogott senki.

Varázslatos hangulatban beszélgettek. A kérdező sok hibáját ismerte a kisfőnöknek, de a lelke mélyén kedvelte. Kiderült, hogy mindketten kiskorukban veszítették el egyik szülőjüket. Tán innen a rokonszenv…

Húsz kilométerre lehettek útjuk céljáról, amikor leállt a Trabant motorja. A kocsi négyesben szabadonfutó, így le lehetett kormányozni – már amennyire hó engedte – az út szélére. Addig csak ropogás a kerekek alatt és az apró, szúrós pelyhek kopogása a szélvédőn.

Kiszálltak, és percek alatt megállapították, hogy a kérdező nem állította vissza tartalékról a benzincsapot, ráadásul a szívatót sem tolta vissza, amikor átmelegedett a motor. Szóval kifogyott a benzin, ők meg itt állnak a hóviharban, forgalom nincs, itt halnak meg reggelig.

Egy nagyobb autó tűnt fel a közelben, a kisfőnök leintette, behasalt (öten már ültek a lengyel nagypolszkiban), még megígérte, hogy mindenképpen visszajön a kérdezőért, és a kérdező máris magára maradt az út mellett. Lekapcsolta a Trabant világítását, s a belső lámpácska fényénél olvasgatott, míg reszketni nem kezdett.

Kint jobban fázott, de legalább nem zsibbadt, fel-alá sietett, de amikor előre fordult, meg kellett hajolnia, hogy a milliónyi kis kristálytüske döfése ne fájjon annyira. Amikor ezt elunta, visszaszállt, amikor meg azt, ki. Vadonatúj kvarcóráján már századszor nézte az időt, de csak másfél óra telt el, amióta a kisfőnök otthagyta.

További egy óra múlva a kérdező döntésre jutott. Még nincs annyira átfagyva, hogy ne tudna legyalogolni húsz-huszonöt kilométert. De percről-percre hűl, romlik az állapota, éhes, szomjas. Elindul. Százötven perce nem jött erre senki. Ha vár, végleg itt marad.

Két kilométert tett meg, amikor távolról megpillantott két fényszórót. A taxi, benne a kisfőnök, érte jött.

Mint bivaly a tangót. Csak ropják, ropják. Ezek csak azt tekintik munkának, ami hajnalban kezdődik. A párt kikérte őket a dolgozóból, álomszagúan – némelyiknek lidérces lehetett – pálinkás jóreggel után ott szoronganak a padokban, hallgatják az előadást, de mintha a táblánál beszélőt akvárium fala választaná el tőlük, csak a tátogás megy át. Ezért tört össze a főnök autója, ezért fagytál meg kis híján. Mert egy hatalmas tartozékának támadt egy ötlete. És nem tudta visszaverni.

XXIV.

A kérdezői értekezletek unalmasak voltak, s a résztvevők ezt egymásnak köszönhették. A munkatársak ilyenkor megpróbálták bebizonyítani, legalább egymásnak, hogy ők mégis valakik. Az összejövetel első részében a kutatók bemutatták a kérdőíveket, amikből 2-2 példányt majd a kérdezők „kipróbálnak” a megadott címeken, hogy aztán egy újabb értekezleten elmondhassák, hogy milyen hibák, ésszerűtlenségek akadnak bennük. A második részben aztán a főnökség, a magas, pocakos, kopaszodó osztályvezető, és kicsit görbe, nőiesen nyafka helyettese tartották szóval a beosztottakat. Helyzetet elemeztek, rangsoroltak, de többnyire a saját mindentudásukról, eszükről szólt az eligazításnak ez a része.

- Mostantól nem csak a budapesti próba vár rátok, terepen is le kell kérdezni mindegyik panelből kettőt – emelte fel a hangját az osztályvezető. A kérdező, aki az asztal alatt olvasott, felfigyelt.

- De legalább kifizetitek? – kérdezte a pécsi körzetet vivő kolléga.

- Nem. De akinek nem tetszik, az kereshet kényelmesebb állást. Tudjátok, hogy két paradicsom közül melyik a rohadt?

- Te! – morogta valaki csukott szájjal. Még az sem biztos, hogy férfi volt.

- Most én – vigyorodott el az osztályvezető. - A főnök.

A kérdező dühöt érzett, de a létező szocializmusban élt. Látott rendőri brutalitást, asszonyverést, nem mozdult, arcizma sem rándult. Csak tudta, hogy bosszút akar állni. A főnökség prémiumot kap majd ezért. Az osztályvezető kubai szivarjaiért ők fognak megdolgozni. Tizennégy kérdező közel három százalékkal csökkenti a bérköltségeket. Ez az ő havi fizetésének másfélszerese. Most három panelt indítanak. Arányos prémium. De ebből nem esznek!

Következő héten utazott le a körzetébe. Addigra kész volt az egyszerű terv. Kiválasztja a székhelyétől legtávolabb eső települést, és minden nap lemegy lekérdezni egy kérdőívet. Hat nap alatt hatot, és minden utat adminisztrál és elszámolja értük a kilométerpénzt. Nagy volt a körzete, kis fogyasztású az autója, ezen az úton többet keres majd, mint a főnökék.

A botrány majd’ egy hónapot késett. Otthon csörgött a telefon, a magas, kopasz, pocakos hívta, de a hajlott nőies is ott imbolygott. Kint a tárgyalóban a budapesti kérdezők tátott füllel hallgatták a főnök ordítozását.

- Azt hiszed, hogy olyan okos vagy, mert mindenkinél névjegyet hagytál a pontos időponttal? Nem vagy okos, holnaptól az a szabály, hogy mindenki a székhelyén kérdez. Egyszer volt Budán kutyavásár, és ezentúl, ha egy kilométert tévedsz az elszámolásodban, vagy bármi panasz lesz rád, fegyelmivel rúglak ki!

A kérdező hallgatott, bólogatott. Csak csatát nyert, de magyar volt, már az ükapjának az ükapja is megszokta ezt.

XXV.

Tíz éve is elmúlt már, hogy a kérdező egy másik céghez kötődő kutatásban mellékesen papokkal készített interjúkat. Másfél tucatnyi, többnyire katolikus alannyal beszélgetett, a legkedvesebb emlékeiben mégis két evangélikus, egy baptista és csak két katolikus maradt meg. Egyikük a békéscsabai apátplébános, akiből úgy áradt a derűs jóság, mint cserépkályhából a meleg: lelket üdítően, de semmit sem perzselve. A másik az ország túlsó végében, egy kis Kapuvár környéki faluban plébánoskodott, és kollégáinak többségével ellentétben – a kérdező délelőtt érkezett hozzá – ott tartotta ebédre. Rántott csirke volt, bőrére panírozva, ahogy a kérdező nem szerette, de legyűrte becsülettel, mert Rómában úgy kell viselkedni, mint a rómaiak. Közben beszélgettek, a kérdező feltette a kérdéseit (mélyinterjút készített, ami nagyjából azt jelenti, hogy megbeszélik, kivesézik a témát, amiről szó van).

Eltelt tíz esztendő, s a kérdező egy másik cégnél önálló kutatóként fejébe vette, hogy a szabad választások után is fölteszi a hajdani kérdéseket ugyanazoknak a papoknak. A válaszok