Az emlék anatómiája

Közzétéve: 2 éve
Versek
Az emlék anatómiája

vers

Az emlék anatómiája

Sokszor inkább már felszeretném adni, hogy eggyé válhassak az idővel, és mindenséggel. Anyám sokszor reszket, aggódik huszonnégy órán át helyettem is. Akaratom s arc poétikám vasakarattal húzza-vonja s hogy itt kell még létezve élnem sokszor bizony már magam sem értem. 

Én minden koron egy védelmező, pallos angyalt keresnék angyalok álcázott, modern nők tekintetében, ahol a rút kiskacska-szindróma, s előítéletek kiszolgáltatottsága rombol s pusztít, miközben becsapható hazug érdekek gyönyöröket kínálgatnak karrierek s álomállásokért. 

Hogy bókolgatnék százszám egy-egy kényeskedő, molieri dáma előtt kinek pulykavörös színben fetrengve hübrisz-gőgtől kozmetikázott arca, hisz nem ismerhetné az elvárt etikettet. 

Nem akarok rettegésben, kiszolgáltatott árvaságban élni többet! A pokoli napok sokszor így is majd elpusztítnak, elemésztnek. – Valaki megszólíthatna immár az ismerős jövőből, s tudnám sötétségek fenyegető baljóslatai ellen létezhet biztos ellenszer. Nem akarok már más lenni, mint aki voltam: örök gyerek, aki könnyedén megsérthető. 

Mindig romantikára vágyakoznék. Ha lehajtanám pihenő fejem érezném szirmos, asszonyi ölbe hull. Bátran toporzékolhatnék, vagy sírhatnék; már nem érdekelne ha megbámulnak, csúfolnak s kinevetnek. 

Vigasztaló csók-özönök jótékony megsemmisüléseiben – tudhatnám -, elringat a megtalált boldogság kristálytiszta, andalító zeneisége. Azonos koncentrikus spirál-körökben lebegve kettőnkké lehetne az Egy-élet – tán még közös magányunk is bizton megédesedne. 

Önmagunk bátorítanánk, vigasztalnánk egymásban a felnőtté lett gyereket. Apró, tétova, szerelmes lépéseink körbe ölelnék a halhatatlan percek szent metamorfózisait. – Bárcsak minden lebutított egyszerű volna!