Az emlék anatómiája

Az emlék anatómiája

Sokszor inkább már felszeretném adni, hogy eggyé válhassak az idővel, és mindenséggel. Anyám sokszor reszket, aggódik huszonnégy órán át helyettem is. Akaratom s arc poétikám vasakarattal húzza-vonja s hogy itt kell még létezve élnem sokszor bizony már magam sem értem. 

Én minden koron egy védelmező, pallos angyalt keresnék angyalok álcázott, modern nők tekintetében, ahol a rút kiskacska-szindróma, s előítéletek kiszolgáltatottsága rombol s pusztít, miközben becsapható hazug érdekek gyönyöröket kínálgatnak karrierek s álomállásokért. 

Hogy bókolgatnék százszám egy-egy kényeskedő, molieri dáma előtt kinek pulykavörös színben fetrengve hübrisz-gőgtől kozmetikázott arca, hisz nem ismerhetné az elvárt etikettet. 

Nem akarok rettegésben, kiszolgáltatott árvaságban élni többet! A pokoli napok sokszor így is majd elpusztítnak, elemésztnek. – Valaki megszólíthatna immár az ismerős jövőből, s tudnám sötétségek fenyegető baljóslatai ellen létezhet biztos ellenszer. Nem akarok már más lenni, mint aki voltam: örök gyerek, aki könnyedén megsérthető. 

Mindig romantikára vágyakoznék. Ha lehajtanám pihenő fejem érezném szirmos, asszonyi ölbe hull. Bátran toporzékolhatnék, vagy sírhatnék; már nem érdekelne ha megbámulnak, csúfolnak s kinevetnek. 

Vigasztaló csók-özönök jótékony megsemmisüléseiben – tudhatnám -, elringat a megtalált boldogság kristálytiszta, andalító zeneisége. Azonos koncentrikus spirál-körökben lebegve kettőnkké lehetne az Egy-élet – tán még közös magányunk is bizton megédesedne. 

Önmagunk bátorítanánk, vigasztalnánk egymásban a felnőtté lett gyereket. Apró, tétova, szerelmes lépéseink körbe ölelnék a halhatatlan percek szent metamorfózisait. – Bárcsak minden lebutított egyszerű volna!