A színész műhelye: Kakuts Ágnes - Czikéli László

A színész műhelye: Kakuts Ágnes  -  Czikéli László

„Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap”

Kakuts Ági

„A színész felelőssége az emberformálás felelőssége”

Czikéli Laci

(1983)

Kakuts Ágit nagyon szeretem. Főiskolás voltam, mikor láttam kettőjüket Czikélivel a Varsói melódiában. Nem tudom, milyenek voltak, jók, rosszak, annyit tudok csak, hogy hosszú percekig nem tudtam magamhoz térni. Bementem gratulálni az öltözőjükbe, s csak sírtam, sírtam, mint a záporeső. Ági vigasztalt, kérdezősködött, de én semmire sem tudtam felelni, csak zokogtam megállás nélkül. Magam is csodálkoztam. Hiszen én nem vagyok sírós természetű, engem édesanyám arra nevelt, hogy a saját bajainkkal mást ne terheljünk (ha fáj is valami, sose mutasd ki fiam, ezzel csak kiszolgáltatod magad az embereknek) s én meg tanultam ezek szerint élni. A főiskolán is sokszor vádoltak érzéketlenséggel. Egyszer Tompa Miklósnak azzal sikerült kicsalogatnia belőlem a sírást Warrenné mestersége (Shaw) egyik jelenetében, hogy azt vágta a fejemhez: „Sírjon asszonyom! Bár maga úgysem tud sírni, maga érzéketlen.” Mire elsírtam magam. Nem tudom, milyen rejtett csapóajtót nyitott fel bennem ő is, és később Kakuts Ágiék is, hogy megnyíltam, mint a zsilip, s áradt belőlem a könnyzuhatag. Azzal próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy bizonyára érzékenyebb idegállapotban voltam. Érzéketlenségem illetően ez is megnyugtatott. Jóval később jöttem rá, hogy nem erről, nem csak erről volt szó. Hanem arról a ritka képességről, amivel Kakuts és Tompa is rendelkeztek. Ismerték azt a bizonyos utat: lélektől lélekig. Kakuts Ági játékában az volt számomra tünemény, hogy nem éreztem játéknak. Valóság volt. Nem hasonlított senkire, nem olyan volt, mint a színésznők a színpadon, nem jelezte, hogy ez most játék – ő a játék adta lehetőséget arra használta fel, hogy közelebb kerüljön az emberek szívéhez. Azokat az ajtókat nyitotta ki, amelyek a lelkünkig vezettek. Azt tette, amit minden művésznek tennie kell, ha igazán hatni akar. Bár nem hiszem, hogy tudatosan csinálta volna.

Furcsa dolog ez. Mert azóta ismerem, sőt szeretem is azt a színészt, aki megtartja a távolságot önmaga és a szerep között. Tehát kicsit brechti módon játszik. Kicsit, mert ez azért nem egészen ugyanaz, amit Brecht kért. Már tudom, naiv kérdés részemről, ki mennyire azonosul a szereppel, ki milyen módszer szerint dolgozik. Persze, ha a magam számára szeretném felhasználni az információt, azaz tanulni akarnék belőle. De nem naiv, ha a kérdés arra vezet rá, milyen fajta színjátszást művelünk mi, ma, itt. Ha azt fedi fel, amit az idők, a rendezői nyilatkozatok mindig elfedtek előlünk. T.i. a színészi módszer ritkán azonos a meghirdetett rendezői módszerrel. Mert nem Sztanyiszlavszkij az igazi és nem Brecht, hanem ami valahol a kettő között van. Brechthez csak úgy juthatsz el, ha ismered Sztanyiszlavszkijt. Brechtnél viszont nem szabad megállni. Az elkülönülés, a szereptől való eltávolodás nem lehet akkora mértékű, hogy a közönséget teljesen hidegen hagyja. Viszont az átélés sem lehet olyan fokú, hogy a nézők egymásnak menjenek. Nem a józan és arany középútról van szó. A színésznek megfelelő intelligenciával, világnézettel és az ezt vállaló magatartás bátorságával is rendelkeznie kell. NEM LEHET, NEM MARADHAT CSUPÁN ESZKÖZ A RENDEZŐ VAGY SZERZŐ KEZÉBEN. Annyira önálló művésznek kell lennie, aki, ha alá is veti magát a rendezői elképzeléseknek, világosan kiderül, hogy a szerepből mennyi az övé, mennyi a rendezőé, és milyen különbséget jelent, hogy ő játssza és nem más azt a szerepet. Minden nagy színész teljesen függetlenül a nagy rendezőktől tudta ezt és élt is vele. Nem hárítható a felelősség senkire, sem kicsi rendezőre, sem gyenge darabíróra. A színész saját mesterségének önálló művésze. Attól lesz nagy, ha a legkevésbé szorul másra, kisegítőkre, mankókra. (De lehet, ezt a kényszeredett elmélkedést a rendezőhiány hozta ki belőlem)

Kakuts Áginál ülünk, a kolozsvári monstrum- Monostor negyed egyik tömbházlakásának konyhájában. A haját csodálom, milyen dús, ő maga mennyire fiatal. Egész lénye hajlékony, nyitott, hogy ezzel a divatos szóval éljek. Egyszer Czikéli azt mondta nekem Szentgyörgyön: Hallatlan szerencsés vagyok, hogy ilyen okos feleségem van. Mindig hallgathatok a szavára.

Ági odateszi a kávét. Kicsit fáradt, mondja, tegnap későn feküdtek le. Közben azon morfondírozok, hogy miért tetszik nekem annyira, s lehet ez kritérium? Hiszen vannak más színésznők is, akik valószínű eljutnak más emberek lelkéig. Ha az a mondás érvényesül, hogy de gustibus… , akkor igazam lehet, ám ez szűk hatósugarú igazság, ami senkit sem érdekel. De másról van szó. Ági nem csak nekem tetszik. Az a művész, aki többet ad annál, aki egyszerűen csak sikeres. Annál, aki a közönség kedvence lehet ugyan, de valami fontos felismerésig nem jut el, s nem juttat el másokat sem. Kakuts Ágihoz érzékenynek, művészlelkűnek kell lenni, hogy szeretni, érteni tudd. Ha párhuzamot vonnánk színház és irodalom közt, Kakuts azok közé tartozna, akiket az tud értékelni, aki szereti, érti, mondjuk Babits Mihályt, Németh Lászlót. Előképzettség kell hozzá és valódi színházi szakértelem. A párhuzam csábító, de csak játék. Ha valaki rászánná magát és megkeresné színházművészetünk Babits-ait, Németh Lászlóit, kiderülne az is, kik a Szilvási Lajosok, Petőfi Sándorok, vagy Ady Endrék. Tartásban, színházi minőségben, stílusban, stb. De ez csak egy kósza gondolat.

• Az a baj, hogy nem ismerjük egymást eléggé – mondja. – Különben az ember eltakarja magát.

Hallgatok. Igaza van.

• Ezt egy alkalommal nem is lehet elvégezni, ezt a munkát – folytatja. – Mikor az ember azzal a szándékkal ül le, hogy na, most én elmondom, nem biztos, hogy sikerül. Akkor van értelme, ha nagyon sok minden van az emberben. Előadás után pld. másként érzi, ha nem játszik, megint…

• Másként is gondolkozik?

• Más rétegekben van. Ha valami élmény éri, egy találkozás, más dolgokat is felszínre hoz belőle, amikről nem is tudott, vagy tudott, csak… szóval én nem hiszek abban, hogy egyszeri találkozásra sikerül elmondani… Én pld. még soha az életben nem tudtam elmondani azt, amit érzek. Megpróbáltam, de csak töredékét sikerült. És senki sem hitte.

• Valamiket azért mondtál a múltkor, le is jegyeztem utólag.

Jó pár hónappal ezelőtt egy előadás után felmentünk hozzájuk Albert Júlia*, Árkossy István*, és a férjem társaságában. Hevesen vitatkoztak. Nekem úgy tűnt Kakuts Áginak van igaza, holott Albert Juli gyerekkorom óta barátnőm. Számon kérte Kakutstól, miért nem hozta rögtön a figurát a Kovács Levente* rendezte Nem vagyok az Eiffel torony c. zenés darabban. Julika úgy érezte, ezzel zavarba ejtette a többieket, amikor készen csak a szemléltető főpróbán hozta. Addig ő sem tudott kész lenni, mert mindenki jelzett, s neki fogalma sem volt, milyen stílusú előadásban vesz részt. Meglepetésszerű volt a vizionálás is, úgy érezte ezért maradt hátrányban. Kakuts azzal védekezett, hogy a színész sajnos nem mindig akkor és úgy van kész, ahogy a másik színészkollegának megfelel. Nem tehet róla, hogy csak akkor érzett rá, mit kell csinálnia. Bár történt volna meg hamarabb. Ezt követően mondta el, hogyan indult a pályán, mennyire gátlásos volt, és mennyire tele volt és van a mai napig kételyekkel. Sajnáltam, hogy nem lehettem köztük azon a próbaszakaszon. Szerettem, hogy munkáról beszélnek.

• Hét évet ültem Vásárhelyen – mesélte Ági. – Ez alatt két szerepet kaptam, amiből az egyik beugrás volt. Senki nem tartott színésznőnek, magam is állandóan kételkedtem benne. Minden reggel ott akartam hagyni, nem tudtam mit kezdjek magammal. Elmentünk Váradra, attól való félelmünkben, hogy le ne építsenek. Ott se játsztam sokat. S egyszer elmentem egy iskolába szavalni. A gyerekek nevetni kezdtek az első sor után. Elhallgattam és megkérdeztem őket, min nevetnek. Egy szomorú balladát mondtam. Azt felelték, a népies szavakat. Akkor megmagyaráztam, hogy ezt más szavakkal is elmondhatnám, de a balladának ez a nyelve. S a pár rögtönzött mondatban lekötöttem a figyelmüket. Síri csendben hallgattak végig. Az elején még azt is mondtam, hogy nem kötelező engem végighallgatni, el lehet menni. Akkor éreztem először azt, hogy „megfogtam” a közönséget. Ettől kaptam aztán önbizalmat. Rájöttem, hogy nekem is van saját hangom, ami se Tanay, se Adleff Ingeborg, se Erdős Irma, se Szamossy Kornélia, se Csíky Ibolya, hanem egyedül én. De azóta is mindig sokat kínlódom a színpadon, ha nem értem a rendezőt, mert nincs mit megértenem. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogom azt csinálni, amiben nem hiszek, amivel nem érzek egyet. – rám utal, a Vörös és feketére. (Kolozsvári vendégszereplésünk után sajnálkozva ölelte át a nyakam. Nem te vagy a hibás – mondta. – Mindig vérzik a szívem, mikor látom, hogy a színész rossz rendezői instrukciókkal küzd. Később megnézte a Vitéz Lelket is, ami után már boldogan és megkönnyebbülve ölelt meleg szavaiba. – Látod, hogy jó rendező mit tud művelni?) Akkor Albert Julinak Árkossy is felelt: - Ha előre tudnám, mit fogok festeni, nem festeném meg. Közben derül ki. Új ötletek egészen más irányba vihetnek. Nem lehet előre tudni a festményt, így a szerepet sem. Ez érvényes minden művészetre.

Valahol igaza van. Erre az akkori találkozásra gondolva mondja most Kakuts Ági:

• Mit tudom, én mi választja el az embereket egymástól – közben kitölti a kávét. – Nincs egy cigarettád? Nem vagyok nagy dohányos, de most nagyon jól jönne egy szivar. Zilált a lelkem is, nem bírom az éjszakázást – teszi hozzá.

Nincs cigaretta.

• Nem gondolod, hogy túlságosan bizalmatlanok vagyunk egymással? Vagy ez nem az? Mennyire félhetnek egymástól a színészek? Csupán amennyire más halandók? – igyekszem „mederbe” terelni a beszélgetést.

Ági hümmög.

• Attól függ, mennyire érzékeny, mennyire kiszolgáltatott a környezetének. Ha érzékenyebb, óvatosabb is. Én ezt a fajta óvatosságot ismerem, nem azt, hogy azért nem mondom el a véleményem, mert esetleg nem származik előnyöm belőle. Magamat féltem attól, hogy félreértenek. Azért nem barátkozunk, mert… magunkat nem ismerjük. – Válaszában nyoma sincs felületességnek.

• Nem barátkozunk?

• Dehogynem! Nekem nagyon sok barátom van, úgy nem is tudnék élni, hogy ne beszélgessünk, ne szeressenek. Nagyon számít nálam, hogy szeretnek vagy sem. Elsősorban saját magamért szeretek mást. Azért vagyok rendes, mert nem tudok úgy élni, ha érzelmileg mellőznek, vagy haragusznak rám. Biztos kevés ember szenved ilyesmiben. Farkas Pista mondta Váradon: a színész a színpadon legyen érzékeny, ne az életben. A túlérzékenység, a kiszolgáltatottság… mindenképpen az vagyok.

Hangjában nincs panasz. Szinte tárgyszerűen állapítja meg magáról, érzékenyebb az átlagnál. S nem is biztos abban, hogy jó ez vagy sem. Szeretem benne, ahogy nem szentenciákat állít. Örökösen megkérdőjelezi azt is, amit gondol. Hogy vajon igaza van.

• Hogy hol épült belém, hogy nekem mindig van egy ilyen érzésem? … kívül vagyok, egyedül vagyok nagyon, olyan nehéz egy, két emberrel is szorosabb kapcsolatot kiépíteni… Ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, már úgy érzem, olyasmit várnak el tőlem, aminek nem tudok eleget tenni. A munkámban is… Lőrincz Ica* mondta egyszer Vásárhelyen, az utcán – nagyon okos nő, nagyon szeretem, jó humorú, rendes ember – vett valami csokoládékat magának és nekünk is, hogy nem azért veszi, mert…, hanem csak úgy érzi jól magát, ha szeretik. Félig humorosan mondta: önzésből csinálja. Ez nekem akkor úgy tetszett. Gondolkoztam rajta, ez tényleg így van. Óvatos vagyok. Ha nem értenek meg, nem tudom a következő lépést megtenni. Egy darabig minden színháznál jól érzem magam, végül mégis kívül vagyok. Ezért én vagyok a hibás egyedül. Sérülékeny vagyok, el akarom kerülni a sebeket, s nem lépek egyet. Ha őszinték vagyunk, Kati, nagyon sok felületes viszonyulás van az emberek között. Olyan kevés az, ami igazán mélyre megy…  A másik, hogy engem kötelez is a barátság, és a színházon belül, ahol nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, mert olyan a színház szerkezete, ahol együtt dolgozunk, nem igaz, hogy jól esik, ha a másik többet játszik…, nem esik jól senkinek, mert az ember úgy érzi, hogy nem kapott meg valamit. Kiszikkad, ha nem figyelnek rá, magára marad, s akkor nagyon nehéz újrakezdeni.

Nem is keserű, ahogy beszél, mégis, valami kimondhatatlan szomorúság leng a konyhában, az ablak előtt, az utcán, ahogy beszél. Egyedül vagyunk, Czikélinek előadása van. Meleg a délelőtt, süt a nap. Ági folytatja.

• Kinga (Illyés*) itt volt egyik Vőlegény próbán, megnézte. Rossz hangulatom volt, mondtam is neki, nekem nem is jó, ha játszom, mindig úgy érzem, hogy érdemtelen vagyok, hogy nem biztos, hogy nekem kellett volna eljátszanom.  Az utóbbi időben többet foglalkoztatnak… Ezt nem hiszem, hogy más elmondaná…

• - Nem mondaná, biztos – nézek csodálkozva rá, s eszembe jut, hogy „pályám” kezdetén bennem is ilyen kétségek voltak, amire aztán Krizsovánszky Szidi *figyelmeztetett, hogy nem szabad így kiszolgáltatnod magad az „vetélytársaidnak”, a kételyeit tartsa meg magának a színész, mert különben lecsapnak rá és ellene fordítják a szavait. Akkor ezt nagyon megjegyeztem s még szomorúbbnak tűnt ez a pálya előttem. Hiszen még nyíltan beszélni sem lehet? Íme, Ági nem fél. Vagy annyira fél, hogy nyugodtan elmondhatja.

• Még csak nem is érez így. Talán ezért sem vagyok én igazán színésznő. Eltévedtnek érzem magam. Nem vagyok a helyemen… Mikor Lacika, a fiam kicsi volt, meséltem neki, s mondtam, eltévedtem, kérdezte: az erdőben?

• Ez nagyon szomorú érzés.

• Szomorú ember is vagyok. Lehet, hogy most „mélyebben” is vagyok. Nem voltak jó hónapjaim. A Kaviár és lencsét se én kellett volna talán… - elhallgat.

Láttam az előadást. Kakuts igazán nem szégyenkezhetett. Ilyenkor derül ki persze, mennyire a színészeken üt vissza, ha a rendezőnek nincsenek különösebb ambíciói a darabot illetően. Még csak olasz levegője sem volt az előadásnak.

• A pályán mindig a periférián voltam, így alakult. Nem azért játsztam olyan keveset akkor is, mert mellőztek, hanem, mert úgy éreztem, nekem ennyi jár. Ez szépen „fejlődött” bennem. Vásárhelyen negyedévben akartam otthagyni a színit és átmenni az orvosira. Ha olyan körülmények lettek volna, ott is hagyom. Többnek éreztem magam annál, amit itt-ott eljátszottam, és ma is úgy érzem, ezen a pályán nincs mit keresni…  A keserűség, a kiszolgáltatottság érzése ott van bennem. Amit átélsz, abból építed fel a szerepet. Mert, hogy milyen is volt az a szerep-minta, azt csak kitalálni lehet. Jegor Bulicsov-ban van, hogy a szerepek rangot a színészek egyéniségétől kapnak. Hogy hol a baj, hol lehetne keresni, nem tudom. Nincs híd, csak palló abból a világból, ahonnan te jöttél, és a színház között.

• Honnan jöttél?

• Faluról. A színház és falu,…

• … ez két világ?

• Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap… Ezért nem értjük meg a fiatalokat is, a generációs problémák is innen fakadnak, hogy nem tudom átérezni, amit ők, másként rakódnak le a dolgok. Nem mindegy mikor találkozol a nagy szerelemmel, a dicsérettel, az odafigyeléssel. A borzasztó, hogy mindannyian egy életen keresztül akarjuk bizonyítani, hogy nem vagyunk fölösleg, hogy nem véletlenül vagyunk itt… Ha már megszülettem, valamiért születtem… De nem is gondolja végig az ember… Az anyagi telhetetlenség is mind bizonyításvágyból fakad, hogy ez ő, ezt ő csinálta. Attól függ, milyen a közösség morálja, milyenek a törvényei.

• A színészerkölcs más?

• Nem. Csak másként vesz igénybe a munka. A színészet az egy qrva dolog, mert mindig át kéne alakulni, olyan hiteles kell legyek, hogy a közönség elhiggye nekem a gazembert is. Azt hiszem jellembelileg is befolyásolja a színészt… Nem tudom, hányféle színész van. Itt a titok, a nagy titok, a tehetség. Például Szabó Lajika* nem filozofál, felmegy a színpadra és az a jó, ahogy, amit kiejt a száján. Hiteles. Vagy Kőszegi Margit*. Te hiszed, hogy ki lehet találni, hogy kell egy szerepet megcsinálni? Így egymás között? Hiszel ebben? Lehet, én vagyok túl igényes? De Lohinszky is ösztönösen is dolgozik, nem csak ésszel. Abban a nagy tehetségben hiszek, aki ahogy megjelenik, oda kell figyelni. Én az ilyen színészre esküszöm. Cseke* pld. valahonnan mindig eljátszta a szerepet. Vagy, ahogy rajzolni tud valaki. A tehetség, a készség benne van. Sok mindent megtanulhat, de a tehetség az benne kell legyen. Nem lehet egy életen át kételkedni, hogy ez teher… Nagy a felelősség.

• Például az I. Erzsébet alatt biztos nem éreztél így.

• Nem. Soha. Az egy félelmetes feszültség volt. Azt éreztem, hogy elől kell mennem, nekem kell az utat mutatni s az embereket irányítani. Ott halálfélelmeim voltak. Borzasztó volt. Még soha nem játsztam főszerepet, de a szerep úgy jött… Nem kellett birkóznom vele.

• Ez nem bizonyíték arra, hogy idevaló vagy?

• Negyvenegy éves voltam, amikor eljátsztam. Túlzás volt a dicséret is, de az is, hogy Vásárhelyen hét évig nem kaptam szerepet. Az is túlzás, hogy valaki tíz évig nincs, aztán egyszerre nagyon ott van. Nem tudtam ebből annyi erőt gyűjteni, hogy én most már tudok valamit. Nem tudok semmit. Annyit igen, hogy ha egy kendőt felkötök így vagy úgy, akkor már könnyebben tudok megszólalni. Azért, mert az igazi világom ott alakult, a kendők közt.

• Laci azt állítja, sokat segítesz neki, s nagy szerencséje van, hogy te vagy a felesége.

• Azért van valami szerencséje, mert őt tehetséges, alkalmas embernek látom ezen a pályán. Felelősséget érzek iránta, hogy el ne bizakodjék, és jól csinálja. Mert eltévedhet. Kevés olyan színészházaspár van, akik együtt kezdték és együtt is csinálják. Ez még a főiskoláról indult. Nagyon szeretem, ha ő játszik. Feleség vagyok, anya, és van egy színész férjem. Őt nagyon meghatározza, hogy játszik-e vagy sem. Neki a színház az élete. Nekem az életem az életem. Nehezebben élek, mint más. Ha lelkesedett, akkor intettem, hogy nem biztos, hogy jó. Nincsenek lefolyók ezen a pályán. Itt mindent újra kell kezdeni. Lehet, csak én érzem így. Sokat vergődtünk egymás mellett. Sok minden kikezdte volna az embert…

• Azt mondod, hogy nem lehet megtanulni ezen a pályán semmit?

• Dehogynem. A rajzot is, a hegedülést is meg kell tanulni. A színházban is például, hogy ott a fény, hogy van ez, az, de úgy, hogy én biztosan tudom a fogásokat, olyan nincs. Figyeld meg, kijön egy fiatal, nagyon tehetséges színész. Kegyetlen dolog, mert hirtelen tud mindent. S akkor beléd döbben, hogy akkor én mit csináltam huszonöt évig? Például Keresztes Samu*. Persze, lehet skálázni, stb. Neki talán később fog kelleni. Mert biztos vagyok, hogy Csíky Bandi* huszonöt évvel ezelőtt is ilyen fogékony idegrendszerrel dolgozott. Persze, az is fontos, kikkel, milyen hatások érték, de az a hang, a tehetség már a torkában van. Sajnos nagyon kevés ilyen színész van, akiből fakad.

• De ellenkező példa is van. Évekig semmi, aztán hirtelen kitör.

• Persze. Én csak arról beszélek, hogy az ilyen színészfajtát szeretem.

• A tehetség előbb utóbb kiderül, nem?

• Nem tudom. Lehet. Valahogy nehéz hinni. Pedig biztos nem véletlenül érzi úgy az ember tizennyolc évesen, hogy ide kell jönnie…

Sok az ellentmondás abban, amit mond, de nem zavaró. Talán az lenne a fals, ha bármiről is biztosat, mindig érvényeset tudna az ember. Itt és így jelentkezik benne a nyitottság, gondolom róla, mialatt szelíden beszél utánozhatatlan, sok ember közül felismerhető hangján, kicsit rekedtes-fátyolosan, mesés-zengésűen. Olyan hangon, amitől a gyermeki és művészi képzelet felgyúl.

• Remetei vagyok, Nyárádremetei. A középiskolát Vásárhelyen végeztem. Édesapám sokat mondókázott, sok mesét mondott gyermekkoromban. Szűkszavú, halk ember, de esküvőkön kikérte a menyasszonyt. Falun ehhez adottság kell, vőfély nem lehet akárki. Az öregem ezt remekül tudta. De ennek nem volt köze ahhoz, hogy én mit fogok csinálni.

• Nincs elég önbizalmad.

• Nincs. De van erőm.

• Az előbb azt mondtad, nincs – ellenkezem vele.

• Nincs? – emeli fel a hangját. – Annyi, hogy én bátran menjek be és várjam a szerepet, annyi nincs. De most se, fiatalkoromban se kezdett ki annyira, hogy rámenjek, ha nem játszom. Végül ezért mentünk el Váradra. Vásárhelyen akkor az egy kritikus idő volt. Akkor ment el Nemes Levente*, Sinka* is onnan, egyfajta bomlás indult a Tompa-korszak után. Váradra hívtak. Nem engem, elsősorban, hanem Lacit. De ő se dolgozott. Pedig ő azt biztosan tudta, hogy melyik az ő szerepe, melyik lett volna. Ezt én sose érzem. Szerepálmom sincs. Vannak dolgok, amiket úgy érzek, hogy senki úgy nem tudná eljátszani, mint én. Alapérzéseket például. A félelmet… Az elvárásoknak nem tudtam eleget tenni. Úgy, ahogy Becu* például. De minden változik. A közérzetünk, az életérzés ebben a huszadik században. Az elidegenedettség, a magára maradottság sokkal nagyobb. Az emberek jobban elszigetelődtek, mint háború után. Akkor inkább egymáshoz húzódtak, mert nagy leckét kapott az emberiség. Most másféle félelem tartja fogva őket. Hogy lát e valamit a jövőben, vagy nem… de hát ez már nem tartozik a tárgyhoz.

• Milyen, mikor nem dolgozhattok?

• Nyugalmasabb, mert nincs felelősség – mondja mosolyogva. A mosolyában is van valami kakutságisan szomorú. A hangja is szomorú, de könnyed, én legalábbis nem érzem nyomasztónak. Felüdül mellette az ember, komolyabban veszi önmagát, nem hat rá tragikusan. Szellemi-lelki fürdő, ha vele lehet az ember, nem csak azzal, amit mond, hanem, amit egész lényéből sugároz, azzal az aggódással, igényességgel és igazságkereséssel, ami önmagához való viszonyát is jellemzi. Azt hiszem magának is ritkán hazudik, nemhogy másnak.

• Mikor vált meggyőződéseddé, hogy csak színész lehetsz?

• Keresés

  Mehet!
  Friss hírek
  Kiemelt művek
  Legújabb művek

  Maradék őstáj Alternatívák változásának fogságában Tizenegyedikdé És Isten megteremté… A kettévált csend
  Kategóriák

  A Hetedik Egyesület ügyei Első közlés Szerkesztőségi cikk Versek Novellák és kisprózák Dráma, színmű Fordítások Kritika, recenzió Tárcák, tanulmányok Publicisztika Képzőművészet Interjúk, riportok Audio Video Nekrológ Gyászhír Hírek Pályázat