A szinész műhelye: Hajdú Géza

A színész műhelye

Hajdú Géza

    „Meg kellene simogatni a színészt, mint a gyermeket, mikor jó, így lehetne nevelni…”

                                            1983

• Hogyan lehetnénk itthon világszínvonalúak? – kérdem tőle váradi otthonában, miután felesége, aki szintén színházi ember, felöltöztette egyetlen fiúkat és elvitte az óvodába.

Hajdú Géza úgy néz rám, hogy elnevetem magam.

• Sehogyan – mondja. – Nincs olyan alapvető kultúránk, hogy betörhetnénk, se olyan képzettségünk. Nem is tudjuk, mi az, hogy világszínvonal. Nekünk például eljátszani Pesten az Ősvigasztalást, már ezt jelenti – mondja fanyarul.

Mindig remek humora volt. Ki se néztem volna belőle, főiskolás korában a későbbi diákszínjátszókat felkaroló embert. Fiatalon könnyen összetévesztjük a jó kedélyt a könnyelműséggel. Főiskolán ő játszotta Tomcsa Sándor Műtétjében Flambó magánnyomozót. Remekül, mondanom se kell. Gézukát ott is mindenki szerette.

• Játsztál már Pesten?

• Most először, a váradi színház is most járt ott először. Rendszeres kapcsolatunk csak Debrecennel van.

• Szóval nem lehetünk európaiak?

• Úgy érzem. Annyira vidékiek vagyunk. Először a saját portánkon kellene rendet csinálni. De mi szalagrendszer szerint dolgozunk… El vagyok keseredve.

És komolyan mondja. Nem ismerek az egykori vidám kollegára. Savanyúan ül a székben, rövidnadrágban, keresztbe vetett lábakkal.

• Az ember szeretne többet csinálni, - folytatja. – Szeretne művész lenni. Ha ki is oszt a rendező, nincs örömöm benne. Szerencséjük van a kolozsváriaknak, hogy Haraggal dolgozhatnak.. Minket széles ívben elkerülnek a jó rendezők. Odzsa* volt az egyetlen, akit nagyon szerettünk, ő volt a művész. Mióta elment, egy páran nagyon el vagyunk keseredve. Kiírhatnánk a homlokzatra, hogy állami magyar dilettáns színház. Nem is kérnek tőlünk művészi színvonalat. Úgy szeretnék elmenni, de hát annyira ide vagyok kötve, s az igazság az, hogy a kutyának se kellünk. Tárt karokkal senki sem fogad. Nálunk, Váradon, nincs olyan nagy színészi kaliber, hogy világszínvonalú legyen. Kevés a jó színész itt. Nemhogy európai, de még országos színvonalba se tudunk beinkadrálódni. Ma délelőtt is ezen gondolkoztam. Kiborítanak a dilettánsok. Ártanak a nézőnek.. Imádom a színházat, - mondja kétségbeesetten – s nem tudom lenyelni, hogy vannak emberek, akik átunják, átevezik ezt a pályát, aztán nyugdíjba mennek. És nem szerették, nem szenvedtek meg érte, csak olyan jópofa dolog színésznek lenni… S ezeket felveszi a főiskola s elvégzik! Borzasztó érezni, mikor a kollegák nem szeretik a színházat, a közönséget, s ezek a felületes emberek játsszák végig a nagy szerepeket. Maga az élet igazságtalan. Aki imádja, s az életét adná a színházért, az a kispadon ül. Nem rólam van szó, mert én aránylag sokat játszom. De sok szerep megy el mellettem is. Szörnyű, hogy itt vagy tizenhárom éve s még mindig nem mernek nagyobb feladatot rád bízni, mert meg van a státus, hogy bizonyos színészek kicsit, illetve nagyot játszhatnak. Nem jönnek ide fiatal rendezők, akikért érdemes lenne lelkesedni, élni… Úgy érzem, csináltam már valamit, közöm van ehhez a pályához. Mégsem részesülök olyan bánásmódban a színháztól, amit megérdemelnék. Odzsa most írt levelet, hogy egész Pest az én alakításomról beszél, ott Miskét* és engem bravóztak meg. Vagy Técsy* azt írja, hogy amikor találkozik véletlenül olyan ismerőssel, aki itthon színházba is járt, úgy emlegették a darabot, amiben ő játszott, hogy amiben Hajdú Géza volt a tejes ember…

Nem hazudik, nem vág fel, olyan szomorúan mondja ezeket a sztorikat, hogy nincs amiért ne higgyek neki. Különben sosem volt hazudós fickó. Józan, egyszerű ember benyomását keltette mindig. Most viszont olyan zuhatagban ömlik belőle a panasz, hogy már-már arra gondolok, ha rendező lennék, kioszthatnám egy tragédiában, ami végül is jóra fordul. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy ilyen komor maradna végig…

• Mi a leginkább hátrahúzó erő színházi életünkben? Hogyan lehetne ezen segíteni?

• Csak a saját színházamról beszélhetek. Nálunk a vezetés a legnagyobb fék. Mindig rohanunk, tíz bemutatót tartunk egy évben, sosem az a lényeg mennyire vagy kész, hanem hogy a bemutató dátumra meglegyen. Évek óta félkész előadásokat viszünk színpadra. A színész is frászt kap közben, mert ideges, nem biztos a dolgában. Úgy szeretnék már jó előadásban játszani s telnek az évek s ez olyan kevésszer adatik meg egy színésznek, hogy igazán jó előadásban játsszon, igazán jót. Az utóbbi időben egymás után mennek tönkre az előadások, mert nem is figyelnek oda. A mesedarabban is miért nem László Attila*, vagy Szentmiklósi*  játssza a fiatal srác szerepét, miért Ács Tibi*, akinek már teher is? Mert a színház megszokta, hogy ő a bonviván. A nők iskolája szereposztása sem jó. Én, minek utána a Kortársnál sokat rendezősködtem, sosem abból a szempontból nézem, én mit kaphatnék… Nagyon objektív tudok lenni. De annyira a rendező privilégiuma, hogy bele se szólhatsz a szereposztásba. Olyan kegyetlen dolgok ezek, úgy elkeseredik az ember, hogy emiatt sem megy jól a színház.

• Miért vagy éppen színész?

• Mert mondanivalóm van az emberek számára. Ha nem lettem volna színész, pap lettem volna, biztos. Szeretek játszani… A lényemből fakad.  Szeretem, ha rám figyelnek, szeretem magam mutogatni, mint a gyermek, aki, lesi, ha játszik, hogy figyeli-e valaki. Ha elolvasok, vagy megtanulok valamit, az első vágyam, hogy továbbadjam. Ezért foglalkozom műkedvelőkkel, pedig elég naiv színész vagyok, nem vagyok sem túl okos, sem túl művelt. Ez adatott nekem. Az író kiírja magából, én kijátszom.

• Mit mondhat egy színész a világnak?

• Nagyon sok mindent. De csak azt, ami őt foglalkoztatja. A színész is benne él a társadalomban, s amit leszűr a saját életéből, azt mondja el. Mondanivalójának lényege sajátos eszközeiben van. A színház nyelvén kinyitni az emberek szemét… nem hiszem azt, hogy a világnak csak én tudom elmondani, mások ezt másként szintén elmondták, pl. hogy vigyázzatok emberek, vagy, ami fáj, aminek örülsz, stb. Azt veszem észre, hogy futok, minél előbb odaérjek, ahol lemondhatom, ha eszembe jut valami.

• Szóval a színész elsőszámú, lényeges tulajdonsága a közlésvágy.

• Feltétlenül.

• S te mit szeretsz inkább játszani, vígjátékot, vagy drámát?

• Vígjátékot, ez áll közelebb az egyéniségemhez, ezt érzem, ez van bennem, a vénámban, s ezért vagyok ideges, mikor fatökűek játszanak. Fáj a humortalan játék. A dráma iránti vágy úgy nyilvánul meg bennem, hogy a Kortársnál* drámákat rendezek… Lehet, mi szakmabeliek vagyunk hibásak abban, hogy nincs a vígjátéknak kellő becsülete, pedig tudjuk, hogy egyidős testvére a tragédiának, egyforma jogaik vannak. Mégis lebecsülik. A tragikomikus figurákat szeretem igazán, de ez nagyon ritkán adatik meg számomra. Én érzem egy szerep humorát, nem tudom ezt külön megmagyarázni. Ezt tréfásan így szokták mondani: tehetséges, de nem tehet róla. Ösztönös színésznek tartom magam. Amit megérzek az első pillanatban, azt tudom csinálni. Aztán eltávolodok tőle, nagy kanyart futok be, majd az utolsó pillanatban visszatérek „a prima vista” benyomáshoz. Amit az első pillanatban nem érzek meg, már nem lesz az igazi. Most a Varázspálcában* a Tréfás Tódor szerepével elégedett mindenki, de én érzem, hogy nincs megoldva… Talán egy rendezői instrukció, egy szó választ el tőle… Ebben az évben nagyon keveset játsztam. Olyan szerencsétlenül alakult a repertoár, most kaptam meg, június negyedikén az első szerepemet a Moliere -ben. Egy kis jeleneten kívül a Kabaréban, többre nem volt szüksége a színháznak belőlem. Annyira visszás a helyzet, mert a normám megvan, de miből, semmiből. Éhezek a feladatért.  Régebb a Kortársnál rendeztem évente három-négy darabot. Most vagy másfél éve nem elégít ez ki, nem tudok ott már újat mondani. Most úgy érzem, nagyon sok erő, energia van bennem, harminchat éves vagyok, s a színpadon tudnám kiadni magamból. Most megint hozok egy darabot a színháznak. Divat a stúdió-színház, de én nem érzem stúdió-színésznek magam. A látszat ellenem vall, mert mindenben részt veszek, mert szeretem, mert ezt sem szabad l’ art pour l’ art csinálni, csak ha van mondanivalód. A Mécsfény* volt az egyetlen, amit én választottam, az Arany-centenáriumra, nagy siker is volt, szenzáció-számba ment…

• Mit tartasz a legmellékesebbnek a színházban?

• A színházban általában minden fontos, ami a színházzal, színpaddal kapcsolatos. Milyen szörnyű a színpadot kiszolgáló személyzetnek a magatartása! Nem idevaló, színházellenes emberek vannak itt, s nem lehet senkit kitenni, megsérteni… Úgy érzem, engem szeretnek a színházban, de a takarítónőbe is belekötök, ha a vécében pisiszag van. A műkedvelőimnél nagy a fegyelem, semmit sem engedek meg, ami kihágás, rendetlenség. Senki nem dolgozhat rosszul, a díszletező sem járhat koszos ruhában, sem a kellékes. A színészt ezek a dolgok mind idegesítik a munkában. Fövünk a saját zsírunkban. Felelősségre sem vonhatsz senkit, nincs hatalmi jogod. S ezek az emberek annyira érzékenyek, már a fülük is mindig odaáll, mintha mindig róluk beszélgetnénk. Az is fontos, a jegyeket hogy árulják. Semmi sem mellékes. Idegesít, hogy nincs reklám-rendszer, hogy koszos a színház, hogy nincs kelléktárunk, hogy a bútor már magától bejön a színpadra, a néző is felismeri…

Mintha én játszanám a gát szerepét ebben a beszélgetésben, feltartóztatni a szózuhatagot.

• A műkedvelőkkel való foglalkozásod mennyire befolyásolta véleményed a színházról?

• Talán normálisabban látom a dolgokat. Olyankor érzem ezt, mikor a rendező felszól, vitatkoznak, s tudom, lentről másképp néz ki minden, és annak van igaza, aki lentről nézi. Vagy szervezési dolgok… Olyan dolgokat tudok, amit a kollegák nem s ezért néha nagyon igazságtalanok tudnak lenni. Olyasmiket várnak el a vezetőségtől, amit nagyon nehéz elintézni. Általában mindig mindent mástól várunk és mindig mindenen felháborodunk. Engem soha nem zavart próbák során, ha változás van és össze kell szedni a bútort. Lehet ez is a „műkedvelő” munkától van. Szégyen megfogni egy padot? Vagy plakátot írni, ragasztani? Vagy odamenni, mikor az emberek csinálnak valamit a műhelyben? Mások vendéglőbe járnak. Én is ott vagyok minden bemutató-bulin, imádok ünnepelni, csak azt nem szeretem, amikor három-négy kollega beül a kocsmába és lerészegedik. Nekem nincs időm, lehet a műkedvelők miatt, ideges vagyok, ha fél óráig egy helyben kell ülnöm, mikor annyi a dolgom. Nem szeretek dumálni. Csinálni kell, azzal többre megyünk.

• Mi a különbség műkedvelő és profi színház között?

• Mindkettőt szeretem, létjogosultsága van mindkettőnek, de nem szabad összekeverni a kettőt. A Mahagony*, amit Szentmiklósi rendezett nagyon jó, de mindent a maga helyén kell értékelni. A színészek nem olyan lelkesek, mint a műkedvelők, a színész fizetésért dolgozik, „vágja a fát hűvös halomba”. A műkedvelő egyet játszik életében, mint az isten. A színésznek nagyobb a felelőssége. Bár sok közönsége van a Kortársnak, ott a műkedvelőt tartom fontosnak, hogy ő mit kap, mit csinál. Elsőrendű feladat őt művelni. A színész munkájában az a legszomorúbb, hogy ritkán találkozik olyan szereppel, amiben öröme is telik, még ha szenvedélyesen akarja is. Rendszerint olyan, mint a húsdarálás. Más a felmondott szerep, mikor fal van a színész és a szerep között, vagy mint amikor tényleg van mondanivalója, és lelkesen játszik.

• Melyik szerepet érzed a legközelebb magadhoz?

• Nem tudom, ez olyan, hogy ami időben is közelebb áll hozzám, az a legkedvesebb. Nagy szerephez mindig véletlenül jutottam. Olyankor mindig felfedeznek, el vannak ájulva, de elfelejtik… Talán az élet szemszögéből így van ez jól… Flambót is így kaptam meg a főiskolán, hogy Gócz Misiéket* kirúgták a főiskoláról. A Góczé volt a szerep különben. Hosszú időbe telt, amíg Nagy Imre* megszokta, hogy én én vagyok és nem Gócz Misi. Vagy itt van Moór Jenő Csurka Döglött aknákjából. Ezt is úgy kaptam meg, hogy valaki lebetegedett. A Miniszterelnökben* szintén, Balla Miki* befeküdt a kórházba s én kaptam meg a szerepét. Odzsa napokig úgy ült a nézőtéren, hogy nem bírt elviselni. Csak a bemutató kirobbanó sikere után jött hozzám, de két instrukciót nem adott…

• A rendezésről mi a véleményed?

• Rendezőre szükség van. De annak én sem vagyok híve, hogy csak a rendező, a többi smafu. Eddig csak két rendezővel dolgoztam, Odzsával és Farkassal*. Semmi rosszat nem mondhatok róluk, csak annyit, hogy sok szerepet nem adtak nekem, amit nekem adhattak volna. De jobban kellene ismerniük a színészt. Túl kényelmesek, nem merik vállalni a kockázatot, a rizikót. Ők tudják, ki mit játszhat, kockáztatni nem mernek, nincs idő, sémákhoz folyamodnak, nem foglalkoznak a színészekkel. Valahol érthető is.

• Miért?

• Mert senki sem szeret megbukni. Pld. ott van Miske. Szabó tudta, hogy Miskére alapozhat, mert Miske megcsinálja. összeszoknak. Jó lenne másokkal is dolgozni, de hát nincs rá módom. Kovács Levente* sem osztott ki, Haraggal sem dolgozhatom, mert az sose jön Váradra. Tompával* sem dolgoztam… Sokkal őszintébb kapcsolatra lenne szükség azért a színész és a rendező között. Mintha nem lenne időnk egymással foglalkozni. Jobb pedagógusnak kellene lenni. Soha fel nem szólnak például, hogy ez vagy az rosszul beszél, rosszul hangsúlyoz. Azt hiszem, a rendező is fél a színésztől. Pedig ez is nagyon fontos. A tiszta, szép beszéd.

• Színészek nem szólhatnak?

• Nálunk nem. Senki sem bízik a másik művészi ízlésében. Azért van ez, mert nincsenek jó színészeink. Kisstílű emberek, akiknek nem lehet megmondani. Csíky Ibinek például bármit bármikor. Ő is nekem. Vagy a fiatalabbaknak is lehet. Igaz, köztük akad, aki kivétel. Annyira eluralkodott az üldözési mánia mindnyájunkon, hogy fel sem tételezik, hogy jó szándékkal közeledsz hozzájuk. A színészek kétharmad része is üldözési mániában szenved.

Ebben van valami.

• És ezért ki a hibás?

• Nem tudom.

• Mi lenne az igazgató szerepe egy társulatban?

• Ő a családban az apa, aki a társulat életét szervezi. Neki kell foglalkoznia a színészekkel, a színészek lelki világával is neki kell törődnie. Régebb tőle kértek pénzt, ő jutalmazott, ő kölcsönzött. Ma már csak büntethet, nem jutalmazhat. Neki kellene tisztán látnia színészei értékét, és úgy kezelnie őket, hogy senki meg ne sértődjék. Neki kellene tudnia, kire van szüksége. Most nem ilyen a helyzet, nem a maga ura, neki is meg van kötve a keze. Azok vannak, akiket a főiskola küld. Nem is válogathatsz. Kétségbeejtő kiket kapunk a főiskoláról, tisztelet persze a kivételnek…

• Lehet, azért nem jönnek ide jobbak, mert ilyen a váradi színház.

• Több mint valószínű. De műkedvelőkkel foglalkozom s annyit tudok, hogy sok olyat vettek fel, akit én nem vettem volna fel a főiskolára. Mintha kiválasztanák a legtehetségtelenebbeket.

• Mi lenne a kritika dolga szerinted?

• Nem tudom. Szeretem a magyarországi kritikákat, a régi, Ady, Kosztolányi korabelieket, ezek mind színész és színház-centrikus kritikák voltak. Az irodalomközpontú kritikákat nem szeretem. Az igazi, az meg is írja a színészről, miért volt rossz. Mert nem neki való a szerep, mert ő volt a lusta, mert nem segítette a rendező, stb. A rosszat is indokolni kell, tudja meg a színész, miért volt az. A rossz alakítást agyondicsérni ugyanúgy káros és árt a színésznek, mindenkinek. Önkritikára is szükség van. Persze, akár letolnak, akár nem a kritikák, a vezetőségtől mindig ugyanazt a nemtörődömséget kapod. Meg kellene simogatni a színészt, mint a gyermeket, mikor jó, így lehetne nevelni, másképp elveszik a kedved az élettől is. Ma, ha csinálsz valamit, csak magadnak s a nézőnek csinálod.

• Szeretetreméltóak a színészek?

• Igen. Én például mindenkit szeretek. Általában szeretnivalók. Persze, vannak hülye, aberrált színészek is, akik a szakma szégyenei, de az igazi színészek gyerekesek. Úgy gyermekek, hogy örömüket lelik az életben, a színházban. Nincsenek besavanyodva, nem saját magukat szeretik, nem véletlenül vannak a pályán – ezért szeretetreméltóak.

• A jó partner milyen?

• Átveszi az életritmusom, azonosulni tud velem. Talán Csíky Ibi az egyetlen. Miskével is jó játszani előadáson. Szabó Lajikával* is. De Solti Miklóssal*, Cseke Sándorral*, Lavottával* is szerettem játszani.

• A jó közönség milyen?

• Én, mint minden vígjátéki színész, imádom a közönséget. De furcsa kettősség van bennem. Idegösszeroppanást kapok, ha a néző nem érti a játékot. Olyankor, mikor én is, mint néző ülök a nézőtéren. Vannak bérlők, akik csak azért jönnek a színházban, hogy támogassák a színházat. Ezt nem bírom. Ne nagyképűségből járjanak színházba, próbálják megérteni, ugyanúgy megérteni, mint mi. A naiv néző jó, aki előítélet-mentesen ül be a színházba. A sznoboknak azt csinálhatsz, amit akarsz, ő mindent tud már előre. Mert azért jót is csinálunk néha, de ezeknek semmi sem tetszik…

• Más a drámai és a vígjátéki kapcsolat a színész és közönség között?

• Egyszer kaptam negatív szerepet, de szörnyű volt. Nem tudom elviselni, hogy utáljon engem a közönség. Mindent elkövetek azért, hogy szeressen. Egy időben Odzsa fúrós színésznek tartott és negatív szerepeket osztott rám…

• Mi ez az önzés? – hördülök fel. – A negatív szerepeket is el kell játszani valakinek!

• De én nem tudom – szabadkozik bocsánatkérően.