A színész műhelye: Boér Ferenc

A színész műhelye

Boér Ferenc

„Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért.”

Ő sem akart először kötélnek állni. Szerénységből. Mit is mondhatna ő, mikor mások úgyis mondanak eleget. Mikor végre rászánta magát, és a lakásán felkerestem, még mindig éreztem benne egy kis tartózkodást. Mondta, ő nem szerette azokat a beszélgetéseket a Korunkban sem. Kérdezte, miért választottam pont őt, hogy esett rá a választásom, mikor nem is ismerem. Zavarba hozott. Hiszen játszottam veled, feleltem neki. Catavencu voltál, amikor én Zoe. – De hát ez nem elég. – És számítasz a hazai magyar színészgárdában, folytattam. Kikerülhetetlen vagy. És rajta vagy az én listámon is, bár nem érvényesülhet csupán az én szempontom, hiszen nem ismerhetek annyira mindenkit. Ezért örülök, hogy játszhattam veled, mondom neki. Annyira hiányzik művelődési életünkből a színészi szó, a leírt és közölt színészi vallomás arról a munkáról, amit mi végzünk, hogy nem lehetek ennyire szűkkeblű. Azon kívül az sem biztos, hogy vagyok annyira izgalmas egyéniség, aki megérdemelné, hogy az ő kedvencei segítségével rajzolja ki a saját arcát. Bár ez úgyis kiderül.

 Végre megadta magát. Mint a nem éppen a legjobbkor felszólított diák ül velem szemben, kicsit kényszeredetten, ami szerencsére nemsokára eltűnik a beszélgetés folyamán. Nem könnyen nyíló ember, nem tárulkozik ki szívesen. 1982.-t írunk.

-          Miért nem szeretted azokat a beszélgetéseket a Korunkban? – kérdem.

Szemben ülök a hatalmas könyvespolccal. Párnát rak alám, hogy magasabbra kerüljek, t.i. A szék alacsonyabb az asztalhoz képest. Velem szemben ülve szinte eltűnik előlem ő is, csak a fejét látom, amint állát behúzva tartózkodóan kezd neki. Felesége, a kitűnő táncos a vásárhelyi népi együttesnél, kávét hoz nekünk.

-          Beszéljen mindenki önmagáról. Ha minden ember egy külön univerzum, akkor minden alkotó is az. A saját módszeréről, belső meglátásairól beszélhet, arról az állapotról, amelyben teremthet olykor-olykor valamit. A maga dimenzióiról beszélhet, nem általánosíthat. Más, ha valaki összehasonlítást végez. Nem szeretem, ha a színésznek így vagy úgy kell viselkednie. Szabályokat állítani nem lehet. Ez az egyik. A másik, nem szeretem, amikor nagyon el vagyunk foglalva saját kiszolgáltatottságunkkal, nyomorultságunkkal. Az ember azzal vonuljon el, ami van, azt vállalja és csinálja… Lehet, hogy bennem van a hiba.

-          Vagy én nem kérdeztem jól.

-          Talán túlzottan szemérmes ember vagyok. – Nem vesz tudomást a közbevetésemről. – S ami rendkívül meglep, hogy szinte mindig úgy történnek ezek a nyilatkozatok, mintha valamelyik nyugat európai metropolisban lennénk, nem pedig egy történelmileg, társadalmilag igazán meghatározott helyen. Olyan, tulajdonképpen készen kapott körülmények között, melyek eleve kell tudatosítsák bennünk, hogy vállaljuk azt, amit csinálunk. Tudatosan és közérthetően. Vállaljuk-e azt, hogy egy nemzetiség napszámosai vagyunk, s akkor ennek a körülményei közt próbálunk élni, gondolkozni és dolgozni, vagy pedig egyfolytában belekesergünk a világba. Lehetne másképp is, persze. Ezt a másképpent valahol itt kellene és itt kellett volna megteremteni. Szépnek tartom az „itt és mást” ethoszát hangoztató magatartást, csak azért nem tudom a „most-ot” sem elfelejteni – utal Bretter György* nemrég megjelent könyvére. – Azt mondanám, itt és valamit. Ez a valami sajnos az utóbbi években nagyon ritkán mutatkozik meg, bukkan föl egy-egy színházi törekvésben, színházi ember törekvésében, legyen az rendező vagy színész. Sajnos sehogy sem sikeredik a közös nevezőre jutás.  Amire bizonyos mértékben történtek kísérletek, lásd a nemzetiségi kollokviumokat. Csak ennek a további hatékonyságát nem észleli az ember. Valahol itt voltak ellenérzéseim a nyilatkozatokkal szemben. De mondom, lehet, hogy nekem nincs igazam.

Nem beszél gyorsan. Megfontolja, amit mond.

-          Nem is mentem azzal a célzattal, hogy ott maradjak Szatmáron. Nem is hittem, hogy ilyen sok időt, húsz év, fogok ott tölteni. Bár sokszor kaptam meghívást az évek folyamán, nem éreztem annak szükségét, hogy cseberből vederbe kerüljek. A színházváltoztatás nagyon jó dolog, egészséges dolog lenne, ha az ember többször cserélhetne együttest. A kényszerűség determinál. Nem érzem jól magam ebben az abszolút letelepedett pálya-állapotban. Valahol üdvös, hogy az embernek legyen egy otthona. A színész, amíg bírja lélekkel, és hittel, energiával, azt a közösséget kellene otthonának érezze, amelyik lelkiségben, nyelviségben hozzá tartozik. Nem hiszem, hogy jó az, ha egy életen keresztül egy társulatnál maradsz. Adott pillanatban képtelenek vagyunk frissülést jelenteni egymásnak. Vagy megszokunk és belefáradunk egymás nap mint nap látott, észlelt gondolkodásmódjába, munkamódszerébe, kívánalmaiba. Sajnos ez részemről mindig utópia marad, hogy egy egészséges fluktuáció lehetősége megteremtődjön. Még úgy is, hogy az ember maradjon meg vásárhelyi, stb. színésznek, csak időnként fel tudjon frissülni más társulat kebelében, vagy frissítőként hasson ott. Mint ahogy egy-egy rendezőnek vagy egy-egy színészkollegának nagy ritkán megadatik.

-          Van érezhető színvonalbeli különbség a társulatok közt?

-          Ezt hogy érted? Minden társulat más. Minden társulatban van, kellene legyen néhány motor. Különbségek, nyilvánvalóan vannak. Annak idején egy olyan társulathoz kerültem, ami rendkívül homogén volt. De értsd úgy, hogy ügyszeretetben, etikában, fegyelmezettségben, el egészen a jó értelemben vett szoros emberi kapcsolatokig. Ez tartott egy darabig.

-          Megbomlott?

-          Inkább fellazult. Igazgatócserék, rendezők eltávozása a társulat testéből, új rendezők kitermelése és egyfajta korszakváltás a fiatalok megjelenésével… Hogy én színész lettem, ez a szatmári korszaknak köszönhető. Elég nehéz volt betörni közéjük. Sok embernek sok mindent köszönhetek, sokra szomorúsággal emlékszem vissza, ez természetes. A dolog lényege, hogy már évekkel eljövetelem előtt megérlelődött bennem az az érzés, hogy ez már nem az én hajdani társulatom. És lehet, itt megint bennem van a hiba, mert tulajdonképpen játszottam…

Most gondolkozik el az életén, nem előre gyártott válaszokkal próbál lehengerelni. Bármennyire is zárkózott, megvan benne az interjúalanynak az a ritka képessége, hogy nem szégyell a kérdező előtt eltöprengeni. Szeretem benne ezt a fajta nyíltságot. A legtermészetesebb, magától értetődő, nincs benne semmi erőszakoltság.

-          Művészeti aligazgató is voltál egy évig.

-          Én már azelőtt el akartam jönni. Tárgyaltam már az itteni vezetőséggel, hogy ’80. január elsejétől átjövök. S akkor novemberben felhívtak a megyei szervekhez, és közölték, hogy kineveznek művészeti aligazgatónak. Új igazgató került a színház élére s mindkét szekcióra kineveztek egy ilyet. Hogy eljöttem, megszűnt ez a poszt. De ezek lényegtelen dolgok. Nyolc hónapig voltam ebben a beosztásban. Nehéz periódus volt, ennyi idő alatt nem is lehet csodákat művelni. Nem is akartam különösebben exponálni magam. Szerencsémre itt tartották a posztomat. Egy időre előttem is kérdésessé vált, hogy egyáltalán hazajöjjek-e. A megszokotthoz képest új színházi, színpadi látásmódot szerettem volna. Csak nem volt hozzá rendezői fedezet.

-          Ott vagy itt?

-          Ott, ami arra késztetett volna, hogy továbbra is vállaljam a funkciót. Ezzel nem az ottaniak munkáját akarom lebecsülni, szó sincs erről. Csak szerettem volna túllépni az egy az egyben-i gondolkozásmódon. Színpadi megjelenítésre gondolok. De hát ez nem csak ott probléma, tudomásom szerint ez általános a hat magyar színházban. Aztán nyilván támadások is értek, a Shakespeare-ciklus vád, azt se vették jónéven, hogy minden kollegának igyekeztem feladatot biztosítani. Nyilván, most paradoxonnak hat, amit mondok, mert nem vagyok a demokratizmus híve a színházban, mint ahogy nem is létezhet színházban demokrácia. A tehetségek és a tehetségekkel való bánásmód mindenkivel különböző. Azt tartom elsősorban színházi embernek, aki több tehetséggel áldatott meg és ezt nehéz, kitartó munkával tudja is kamatoztatni, ennek tartom fenn az abszolút jogot. De mert a színpadon nem egyformák a darabok és a szerepek adta követelmények, egyformán szükség van az egész előadás testét végigjátszó színészre és az epizodistára, a statisztára, mert hát ez már közhelyszerűen elkoptatott mondás, hogy a mi munkánk kollektív munka. Ez, azt hiszem örökérvényű igazság. És eléggé nehéz helyzetben van mindenik társulatunk, az emberek maguk is elég sok problémával küszködnek. Egészséges, alkotó hangulat fenntartásához az szükségeltetik, hogy a társulat minden tagja bővelkedjen a kielégítettség-érzetben. Az idő és a munka úgyis helyre teszi az értékeket. Csak hát nyilván, meg kell ehhez teremteni a körülményeket. Hogy a színészember meggyőződjön, vagy meggyőzhető legyen képességei milyenségét illetően. Nos, hát erre ott is eléggé kevés gondot fordítottak az eljövetelem előtt, és sajnos itt sincsenek rózsás tapasztalataim. Mert hát annyit már tudok, hogy azért egy társulat hangulatát, munkakedvét és végeredményben munkájának milyenségét a színház vezetőinek a tevékenysége határozza meg. Hiába vannak tehetséges emberek, ha nincs egy összetartó erő. Nincs egy olyan lélek, aki szinte osztódással megszaporodik, és mindegyik tagjába beleplántálja magát. Akire jól esik felnézni, akiben jólesik hinni, bízni. S akiben érzed azt, hogy nem csak egyik napról a másikra való vegetálásban, valahogy lesz- ben, de abban él, s főleg ég, hogy a mi ügyünk az a szó legnemesebb értelmében ügy legyen.

-          Intellektuális beállítású színésznek tartod magad, vagy intuíciókra épül inkább a szerepfelépítés nálad? Hogy dolgozol?

-          Ne haragudj, nem szeretem ezt az elhatárolást. Nem tudom, milyen lennék, ha csak ilyen vagy csak olyan lennék. Érzések nélkül nem tudok létezni a színpadon. Gondolkodás nélkül pedig nem lehet. Csak magamról beszélek, nem általánosítok. Nem tudom a kettőt elkülöníteni.

-          Van inkább ilyen és inkább olyan, elismered?

-          Nyilvánvaló. Ezért izgalmas. Egyfajta gyakorlat kérdése, rendező kérdése, ki hogy építi fel a szerepeit, kinek milyen a kifutási pályája.

-          Azért, kérlek, mondd el, te milyen vagy. Én sokat tanulok abból, amit ti elmondotok magatokról.

-          Nyilván, az ember fiatalon sokat hall… Majdnem huszonöt éves pályafutásom alatt már annyi tapasztalat összegyűlt bennem, sok minden tudatosodik, amit előbb nem volt lehetőségem megfogalmazni. Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy így, szinte polarizálva látszik. Azt kellene feszegessük, hogy mi a tehetség? Az külön tanulmány tárgya lehetne.

-          Nos, mi hát a tehetség? – kapok a felajánlott kérdésen. Habozik válaszolni.

-          Hát igen, mi is az? Nem tudnám neked megmondani. Valószínű, ha leülnék, és hosszú ideig gondolkoznék rajta s egybevetném a különböző színészi módszerekről, hitvallásokról szóló nyilatkozatokat, véleményeket, egyfajta definíciót én is adhatnék. Ez nem az én kötelességem. Csak magamban keresgélhetem, ha tehetséges ember vagyok. Színész – javítja ki magát, és mosolyog azzal a mosollyal, amikor az ember megkérdőjelezi egész életét. – Az, hogy egyáltalán van véleményem a világról, a létről, az élet értelméről… Hiszek abban, hogy csodálatos dolog emberként élni, mert hiszen ha az anyag részecskéje voltam valaha, s valószínű voltam, lehettem volna fű, fa virág, vagy állatka is, de hát embernek születtem s ez csodálatos… Rapszodikus ember vagyok, most fogalmazódik meg, mi is bennem ez a tehetség. Elég későn érő emberke voltam. Hosszú ideig, sőt, még manapság is naivan csodálkozom rá a világra. És tágul a horizont. Az ember beleszületik egy családba, aztán lassan-lassan tudatosul benne, hogy rokonok is vannak, ismerősök, osztálytársak, munkatársak és valami csodálatos érzés tapasztalni, hogy barátok is. Aztán ez az érzés fokozódik, az ember rádöbben arra, hogy egy közösség tagja, rájön arra, hogy a világ mind közösségekből áll, s egyszer csak rádöbben, hogy úgy kap értelmet az élete, ha hasznosítani tudja magát. Ez volt az egyik belső kényszerem. A másik az, hogy valahogyan fölvenni a kommunikációt az emberekkel. Valószínűleg ez is a tehetség egyik része, hogy az ember föl tudja-e venni, és hogyan tudja fölvenni az emberekkel való kommunikálás fonalát. Nyilván ez motoszkált bennem, amikor tizenhat évesen színinövendék lettem.

-          Jó korán.

-          Igen. Amikor először kezdtem verseket mondani közönség előtt, irodalom órákon, vagy nagyobb összejöveteleken, már ott motoszkált bennem, hogy vannak nekem valami mondanivalóim. S mert ez sem írásban, sem zeneszerzésben, se képzőművészetben nem buggyant ki belőlem, úgy látszik ezt a képességemet találta meg, és alkalmassá tett a színpadra. A kételkedés teljesen azért nem múlt el belőlem, a mai napig sok belső vívódáson megyek keresztül. De úgy érzem, vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy abbahagytam volna a pályát, ha kontárnak, vagy féltehetségnek bizonyultam volna.

-          Megállapíthatnád magadról, mennyire vagy tehetséges?

-          Nem tudom. Olyan nagyok a kételkedéseim, hogy számomra, nagyon helyesen, kizárják ezt a tudatot. Meg aztán a színészember sosem tudhatja, mekkora az a dimenzió, amelyben mozoghat. Ezt úgy értem, ha lehetőségei vannak arra, hogy szinte permanensen dolgozzon. Az minden művészetben így van, ha megnyilatkozási, kifutási lehetőségei korlátozottak, vagy lehetetlenné válnak, megsérül. Mert azt hiszem, hogy a tehetség rendkívül sérülékeny valami. S ha az ember azzal van elfoglalva, hogy sérült tehetségét nyalogassa, s nem azzal, hogy mint a gyémántot, csiszolja, akkor nem is tudja fölmérni, valójában mire képes. Engem nagyon sok meglepetés ért önmagammal kapcsolatban. Igazán egész széles skálán dolgozhattam az elmúlt évtizedekben s a legnagyobb öröm mindig akkor ért, mikor rácsodálkoztam magamra, hogy még ez is benne van a tarsolyomban… De honnan is indultunk? A tehetség. Valószínűleg, azért merült föl bennem ez, mert önmagában, ha adva van, lehet-e kamatoztatni az intuitivitást, anélkül, hogy tudatossággal párosítsd? Főleg a mi korunkban, amikor annyira komplex lett a világ, annyira sokoldalúvá, az emberi kapcsolatok szinte bejárhatatlanok. Ha én nem vagyok tisztában azzal, nagyjából legalább, mit várok a magam életének alakulásától, hogy mit jelentek abban a társadalomban, országban, közösségben, amelyben élek, ha nem tisztázódik bennem, hol és mi a feladatom egy olyan produkció kapcsán, amely hatni akar a közösségre, társadalmi, politikai, vagy emberi mondanivalóban a maga eszközeivel, ha nagyjából nem vagyok tisztában azzal, milyen akarások, ambíciók vajúdnak körülöttem, ha nem tudom, hogy merre haladnak az emberi törekvések a világon, akkor, mondjuk, csak a meglévő intuícióimmal mit érek? S megfordítva. Ha nagyon okos, művelt és abszolút tájékozott vagyok az emberiség és a magam nemzetisége nagy kérdéseinek tekintetében, de hiányzik belőlem a színészi és színpadi intuíció, akkor mit keresek ezen a pályán? Hogy a színpadon való jelenlét állapotában milyen eszközökkel, megoldási lehetőségekkel próbálod felépíteni vagy megszülni azt a figurát, amelyen keresztül mondanivalód van – ehhez kell az a bizonyos adekvát színpadi tehetség, amelyet aztán a magam felfedezett eszközeivel érvényre tudok juttatni. Nem látom magam a színpadon, nem tudom, hogy nézek ki. Nem tudom, hogy ami számomra intelligens megnyilatkozás, az a más számára is az. Valószínű, valamiknek az összessége ez a fogalom, annak, hogy elhihető légy, meggyőző légy, hogy a színpadi jelenléted átlépje a rivaldát, következésképp hass is a közönségre. S nyilván az a követelmény is, amit Shakespeare „bácsi” jó pár száz éve feladatunkul tűzött ki: illeszd a szót a cselekvéshez, a cselekvést a szóhoz. Ezt hangoztatom egyfolytában a diákjainknak is… Különben életemben nem adtam interjút – fékez hirtelen.

-          Hogyhogy? Nemrég olvastam is valahol.

-          Az Ady-est kapcsán volt egy rövid interjú, s még kétszer megkérdeztek a Dühöngő ifjúság és a Beckett kapcsán… de azok nem voltak igaziak. Azért is tartózkodtam ettől, mert elég sok divat-színészecskét, fél tehetséget reklámoznak folyton. Ellenérzés születik az emberben. Az interjú olyan műfaj kellene legyen, amit az ember szinte önmagával készít. Nem? – néz rám kérdőn. Különben végig arra törekszik, hogy felvegye a tekintetemmel a kapcsolatot, kidugjam a fejem a papírból, ami fölé hajolva jegyzetelek. Színészbetegség? Igazi emberi tulajdonság. Másképp hogy folytathatnád a beszélgetést, ha nem tudod, hogy ülepedik le a hallgatóban.

-          De. Sajnos kevés ember képes erre.